A XX. század második felének vezető pszichológiai irányzata. A személyiség megközelítésében arra helyezi
a hangsúlyt, hogy hogyan érzékeljük, észleljük a külvilágot, mit jelent a megismerés, a külvilág ingerei
milyen nyomot hagynak a személyiségünkben, hogyan tanulunk és hogyan emlékezünk a tanultakra.
Vizsgálatának tárgya, hogy a korábban megtanultak, mi módon hatnak ki helyzetértékelésünkre, döntéseinkre.
Melyek, hogyan, és mikor rögzülnek azok a tanult sémák, amelyek mentén meghozzuk a már-már automatikusnak
tetsző pillanatnyi döntéseinket, megfogalmazzuk válaszainkat egy-egy, a külvilág által nekünk szegezett kérdésre.
A kognitív pszichológia az automataelmélettől kölcsönvéve, bevezeti a "belső állapot" fogalmát.
Egy külső ingerre adott válaszreakció ettől fogva nem csak magától az ingertől, de a belső állapottól is függ.
A külső inger hatására nem csak egy, az inger és a belső állapot függvényében adott válasz születik meg, de a
belső állapot is megváltozhat, amelynek folytán a jövőben, egy ugyanolyan külső ingerre, akár más válaszreakció is születhet.
Az iskola legnevesebb képviselői: D. Broadbent, G. Miller, U. Neisser, G. Sperling, M. Posner, R. Shepard.