A traumás élmények vizsgálatának szomorú tapasztalata, hogy a természeti katasztrófák, közlekedési balesetek mellett a legtöbb traumatikus élményt, mi emberek okozzuk egymásnak. A háborús harctereken szerzett és okozott traumák széleskörű vizsgálata a vietnámi háborút megjárt amerikai katonák esetében zajlott le elsőként, de jó tisztában lenni azzal, hogy az ember-ember kapcsolatban szerzett traumákhoz nincs szükség harcterekre.

A nemi erőszak, a gyerekek ellen elkövetett szexuális zaklatások olyan mély sebeket okoznak az áldozatokban, amelyeket egy életen keresztül hordoznak magukban, és ezen traumák teljeskörű feldolgozása szinte lehetetlen.

A traumatikus élményt átélőknél tipikusnak mondható tünetek figyelhetők meg. Jellegzetes tünet a valós élettől, világtól való teljes elfordulás, érzéketlenség és reakciónélküliség annak jelzéseire. A tünetet hordozók teljesen magukba fordulnak, magukba zuhannak, a kérdésekre nem, vagy alig válaszolnak, és a külső szemlélőnek úgy tűnik, mintha a világ teljesen érdektelen lenne számukra. Jellegzetes tünet a semmibe meredő tekintet, a teljes szótlanság.

Gyakran tapasztalható, hogy a traumát átélt áldozat újra és újra átéli, át akarja élni a történteket. Újra és újra elmeséli, vagy leírja a történéseket, visszatér az eset helyszínére, folyamatosan foglalkoztatja a dolog. A koncentrációs táborok hajdan volt lakói, a háborús harcterek életben maradt katonái, még mai is, 80-90 évesen is folyamatosan erről olvasnak, beszélnek és írnak.

A traumát átélt egyének alvászavarai szinte törvényszerűek. Nyugtalan, sokszor rémálmokkal teli éjszakáik miatt képtelenek kipihenni magukat. Folyamatosan rettegnek az eset megismétlődésétől, ezért túlreagálva a dolgokat, gyakran irracionálisnak tűnő reakciókat mutatnak. Ha valakit, éjszaka, a lakásából hurcolnak el, megkínoznak, és csak évek múlva szabadul ki a börtönből, annál az embernél minden egyes éjszakai kopogtatás pánikreakciót fog okozni.