A példa kedvéért, képzeljük magunkat egy bámészkodónak, aki tisztes távolságból, egy olyan raktár tűzoltását szemléli, amelyben különböző festékek, aromák, illatszerek, vegyszerek, szerves anyagok, szintetikus műanyagok, és egyéb hulladékok egyidejűleg égnek.

Elborzadunk a gomolygó füst látványától, de még inkább a felszabaduló égéstermékek fojtogató, köhögésre ingerlő szaga az, amelyik vészjelzőként működve távozásra szólít fel minket.

Nem véletlenül kelt ellenérzést a gomolygó füst orrfacsaró bűze, fojtogató szaga. A génjeinkben évmilliók alatt felhalmozódó tapasztalat figyelmeztet minket, hogy veszélyhelyzet van. A köhögés, a fojtogató érzés a szervezet természetes védekezése, egyfajta felszólítás, hogy meneküljünk a helyszínről, hogy a mérgezőnek vélt gázokat ne lélegezzük be.

Az sem véletlen, hogy az esetek túlnyomó többségében, szinte minden esetben, az első dohányzás kellemetlen érzés. Az első cigik elszívásakor szédülünk, megfájdul a fejünk, hányingerünk van, felfordul a gyomrunk. (Ezt a jelenséget kondicionált averziónak nevezzük.) Ezek az érzések egy egészséges szervezet, egészséges válaszreakciói arra, hogy a várt, oxigénben gazdag, tiszta levegő helyett valami más érkezett a tüdőbe.

A cigaretta füstje nagyon sok anyag égéstermékének egyvelege. Különböző hőfokon, különböző módon égnek el az anyagok, más-más égéstermékek szabadulnak fel az égés során. Amikor egy mélyet slukkolunk a cigiből, akkor felizzik a parázs, és az égés magasabb hőfokon, kb. 900 Celsius fokon megy végbe. Az ekkor keletkező füst az ún. főáram-füst.

Amikor a kezünkben tartjuk a cigit, vagy a hamutartó szélére tesszük, akkor az égés alacsonyabb hőfokon, 600 Celsius fok körül megy végbe. Az ekkor gomolygó füst, a mellékáram-füst.

Az égés során nem csak a dohány égéstermékei égnek el, hanem a dohánykeverék egyéb adalékanyagai, amelyek között nem csak a dohányfeldolgozás során szükségszerűen felhasznált anyagok, de az úgynevezett aromásító, ízesítő anyagok is megtalálhatók.

A fentieken túl, különösen a szennyezett nagyvárosi környezetben, a levegőt szennyező légnemű és szilárd anyagok is elégnek. Az alacsonyabb hőfokú, és így tökéletlenebb égés során több, a magasabb hőfokú égéskor kevesebb, de még így is rendkívül sok szilárd égéstermék kerül be a füstáramba.

A részleteket mellőzve megemlítjük, hogy a szájüregbe jutó főáram-füstben 3996 összetevőt sikerült izolálni. (A részletekről a tudástárban olvashat.) Az égés során végtermékként keletkező, a tüdőben is lerakódó ragacsos kátrányról még lesz szó, mert a rákkeltő hatása ma már nyilvánvaló.

Összegezve az eddig leírtakat: a cigaretta elszívásakor a nikotin csak egyetlen elemét képezi szervezetbe bejutó közel 4000 anyagnak. Számos más égéstermék, szilárd és légnemű is belélegzésre kerül, illetve hat a száj, a garat és a légcső nyálkahártyájára. Mint majd egy későbbi fejezetünkben látni fogjuk, nem is a nikotin, hanem ez utóbbi anyagok azok, amelyek az életet direkt módon veszélyeztetik.

A fentiek kapcsán az is nyilvánvaló, hogy a zárt térben való dohányzáskor felszabaduló dohányfüstöt az is belélegzi, legyen az egy nemdohányzó munkatársunk, vagy akár egy csecsemő is, akinek ez nincs szándékában. A passzív dohányzásról szóló fejezetben térünk ki arra, hogy az így belélegzett füst semmivel sem veszélytelenebb, mint a cigaretta elszívásakor, direkt módon a szervezetbe kerülőé. Sőt!

A dohányfüst összetételét ismertető fejezetünk végén arra hívjuk fel ismét a figyelmet, hogy a legnagyobb veszély abban van, hogy a nikotin kiváltotta örömérzet kíséretében rendkívül roncsoló, és bizonyítottan rákkeltő anyagokat juttatunk a szervezetünkbe. Azaz, önmagunkat úgy mérgezzük, hogy jó érzésekkel kondícionálva magunkat, egyre nagyobb mértékű függést alakítunk ki.