Ezeknek az interakcióknak egy része a verbális, szóbeli közlés, másik - jóval nagyobb része - nonverbális, metakommunikációs jelzés, üzenet.

Két ember egymással való kommunikációja tehát rendkívül széles fronton zajlik. Az arckifejezések, szemvillanások, a testtartás, a másikhoz való fizikai közelség, de még a testszag is kifejezi a kommunikációban résztvevők egymás iránti érzéseit.

Ezek a metakommunikatív közlések nagyságrendekkel több információt közölnek számunkra arról, hogy a másik ember mit érez irántunk, mint annak ilyen-olyan mondatai. Ez akkor is így van, ha ezeket a benyomásainkat nem öntjük szavakba, nem fogalmazzuk meg magunknak, "csak" érezzük őket. Ezért van az, hogy vannak emberek, akikhez kimondatlanul is vonzódunk, akik szimpatikusak, és vannak olyanok, akik, magunk sem tudjuk, hogy miért, de taszítanak.

Bizonyára az ön számára sem ismeretlen az az érzés, amikor valakinek a mondatait nem érezzük valamiért igazán őszintének, de hogy miért, azt magunk sem tudjuk. A legtöbb esetben ennek az az oka, hogy szóbeli közlések és a metakommunikatív jelzések, amelyeket - az esetek túlnyomó részében - nem tudatosan dolgozunk fel, ellentmondásban vannak egymással.

Két ember viselkedése, természetes módon hat egymásra, befolyásolják egymást. Az én viselkedésem kihat a másik viselkedésre, ilyen-olyan irányba befolyásolja azt, és viszont. Egy kommunikációs interakció során ez a folyamatos és kölcsönös befolyásolás és "befolyásoltatottság" általában egy semleges állapotban tartja a kommunikációt, de előfordulhat az, hogy a kölcsönös negatív jelzések egymást erősítve az agresszivitás irányába mozdítják azt el. Persze - szerencsénkre - ugyanez megtörténhet pozitív irányba is.

A szélsőséges pozíciók egyike az agresszivitás, amikor a saját érdekeimet rendkívüli erőfeszítésekkel fejezem ki, és erőltetem rá a másikra. A másik végletes magatartási mód a behódoló, visszahúzódó, szubmisszív viselkedés, amikor az érdekeimet teljes mértékben alárendelem a velem szemben álló érdekeinek.

A kettő között helyezkedik el az asszertív viselkedési mód, amely egyfajta középút a két szélsőség között. Az asszertív viselkedés jellemzője a határozottság, magabiztosság. Az asszertív módon viselkedő pontosan tudja, hogy mit akar elérni, de figyelembe veszi a partner érdekeit is, nem legyőzni akarja azt, hanem kölcsönös előnyök érdekében kooperálni, együttműködni.

A határozottság, magabiztosság természetes módon akkor árad egy emberből, ha annak önbecsülése adott, elfogadja önmagát értékeivel és hibáival, és ugyanezt teszi partnerével is.

Ha ez ilyen pozitív dolog - ráadásul optimális is, mert egyfajta energiatakarékos kooperatív stratégiát jelent -, akkor miért nem viselkedünk ilyen módon?

Azért, mert nagyon sokan, különböző jellegű okok miatt nem képesek elfogadni saját magukat, önbecsülésük minimális, határozatlanok. Az ilyen terhekkel élő ember számára nem tűnik optimálisnak az asszertív stratégia. "Legjobb védekezés a támadás" elven azonnal kitámad, vagy nyíltan, vagy rejtett formában.

Önmagunk elfogadása, vagy el nem fogadása, illetve kommunikációs partnerünk elfogadása, el nem fogadása elvileg négy alapvető viselkedési módot határoz meg.

A fenti négy alapállapotot az alábbiak jellemzik.

Asszertív:
Nyílt, magabiztos, képes a felelősségvállalásra, képes elfogadni mások érveit is, önbecsülése nem a mások legyőzésén alapul, empatikus, képes mások érzéseit is átélni, ok nélkül, előítéletesen nem alkot negatív véleményt.

Agresszív:
Önbizalomhiányát felsőbbrendűségének érzésével igyekszik kompenzálni, képtelen megbízni másokban, mindent saját maga szeretne kontrollálni. Igazából nem érdekli a partner érvrendszere, az agresszív ember, már a vita elején eldöntötte, hogy neki van igaza. Érdekérvényesítése közben a másik érdekrendszerét a legkevésbé sem veszi figyelembe, a legkevésbé sem kooperatív, a "mindent-vagy-semmit" alapon szereti a dolgokat lejátszani.

Szubmisszív:
Kifejezett önbizalomhiány, kisebbrendűségi érzés, végeredményben öngyűlölet, folyamatos lelkiismeret-furdalás, "bocsánat-hogy-élek" mentalitás, és az önálló döntések meghozatalának képtelensége jellemzi a szubmisszív személyiséget.

Manipulatív:
A manipulatív személyiség sem önmagát, sem a környezetét nem képes elfogadni, adott értékén minősíteni. Nagyon erősen kritikus mások, és önmaga iránt is. Jellemző megnyilvánulása a másik kritikája, a másik önbecsülésének lerombolása. Az üldözöttség érzése és a másokkal szembeni gyanakvás jellemzi ezt a személyiségtípust.

Mielőtt a kedves olvasó azonnal elkezdené önmagát, netán társait besorolni a fenti kategóriák valamelyikébe, gyorsan jelezzük, hogy mindannyian sok-sok színből vagyunk kikeverve, és egyidőben tartalmazza, tartalmazhatja személyiségünk a fenti kategóriák jellemzőit. Személyiségünk milyenségét elsősorban genetikai örökségünk, idegrendszerünk, kisgyermekkori, sőt magzati életünk eseményei, szüleinkkel való korai kapcsolatunk határozza meg.

A későbbi szociokulturális hatások, felnőttkorunk eseményei már jóval kevésbé meghatározók. Tehát az, hogy milyen személyiségjegyeket hordozunk magunkban az nem csak a saját döntésünkön múlik, bár, mint azt látni fogjuk, az önismeret, az önszabályozás - az adott kereteken belül - rendkívül erős eszköz ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben.

Talán úgy tűnhet a kritikus szemű olvasónak, hogy a fenti fejtegetések a személyiségtípusokról, valami nagyon ősi és alapvető dolognak, nevezetesen az agressziónak egyfajta átfogalmazása, tipizálása.

Valóban, az agresszió az emberi fajt is jellemzi, és az agresszió is, mint minden más tulajdonságunk, hosszú évmilliók - a viselkedésmintákban is lezajló - evolúciójának eredménye.

Az agresszió önmagában való minősítése, mármint az, hogy jó, vagy rossz, teljesen értelmetlen. Minden olyan fajnál, amelynél a társas kapcsolatok fejlettek, sőt a túlélés eszköze a közösség, kialakultak a kooperatív, az agressziót keretek között tartó viselkedési sémák. Napjaink embere társadalomban él, amely ilyen-olyan kulturális kereteket biztosít létezéséhez. Milliós tömegekben élünk zsúfolt életterünkben, biológiai érdekeinken túl számos társadalmi-gazdasági érdekünket kell kifejeznünk és érvényesítenünk mások érdekeivel szemben.

Érdekartikuláló csoportokba tömörülünk, hogy érdekérvényesítő képességünk növekedjék. Egyszóval életünk viszonyrendszere hatványozottan bonyolultabb, mint a százezer évvel korábban élt őseinké. Úgy tűnik, hogy az ősi, jórészt genetikailag kódolt, agresszív és manipulatív stratégiák mellett napjainkban evolúciós előnyt jelent az, ha valaki az asszertív technikákat is beilleszti viselkedési repertoárjába.

Tehát most is, mint az előző fejezetekben egyfajta önfejlesztésről, új készségek elsajátításáról lesz szó. Az önfejlesztési technikákat a gyakorlati fejezetekben tanuljuk meg.