A stressz-helyzetekre adott leggyakoribb pszichés válaszok a szorongás, düh és agresszió, a kognitív károsodások.

A félelem természetes érzés, célja az egyén védelme.

A félelelmnek minden esetben konkrét tárgya van.

A szorongás a félelemhez hasonló, de tárgy nélküli érzés.

Ha valamit nagyon szeretnénk megtenni, ha valaminek a végrehajtására erős késztetést érzünk, de akadályba ütközünk, és képtelenek vagyunk ezt kivitelezni, akkor a frusztráció érzését éljük át.

Míg a félelem megvéd, addig a szorongás pusztítani képes.

Szorongási hajlamunk is egyéni. Függ az idegrendszertől és a tanult szokásoktól.

Mindannyian ismerjük a félelemnek nevezett lelkiállapotot. Ön, kedves olvasó is megfogalmazhatja azokat a dolgokat, amelyek félelemmel töltötték el kisgyerekkorában, és azokat is, amelyek ma keltenek önben félelmet. A félelemhez hasonló érzéskomplexumra több fogalmunk is van.

Félelemnek valójában azt az érzést szokás nevezni, amelynek konkrét, az egyén által ismert tárgya van, tehát az a dolog, amitől félünk. Félhetünk a békáktól, a patkányoktól, a jövő héten megírandó kémia dolgozattól, de félhetünk attól is, hogy a közeli határidőre nem leszünk készen a munkánkkal. Félelemmel tölthet el minket az, ha kezdő síelőként egy meredek lejtőn kell lecsússzunk, de félelemmel töltheti el a nagy forgalom a kezdő autóvezetőt is. Tehát félelemről akkor beszélünk, ha annak okát és tárgyát többé-kevésbé képesek vagyunk megnevezni.

A félelem érzésének képessége pozitív dolog. A sokszázmilló éves evolúciós folyamatban nem véletlenül alakult ki a félni tudás képessége. Azok az emberelődeink, akik bizonyos helyzetekben nem voltak képesek ezt az érzést produkálni, sokkal könnyebben szelektálódtak ki, mint azok, akik a félelem érzésének hatására megtették az adott helyzetre vonatkozó védőintézkedéseket. Például elbújtak, elszaladtak, hátraugrottak, visszahőköltek, amikor a félelem okozója megjelent. Ma is így vagyunk ezzel. A félelem egészséges dolog, ha annak jól körülhatárolható tárgya van, és egyfajta belső felkiáltójelként figyelmezteti az egyént a vélt, vagy valós veszélyforrásra.

Van azonban egy, a félelemhez hasonló, de attól lényegileg különböző érzés, amit szorongásnak nevezünk. A szorongást az különbözteti meg a félelemtől, hogy tárgytalan, nem igazán tudjuk, hogy mitől szorongunk, csak a rossz belső érzést érzékeljük. A szorongásnak tehát nem ismerjük a tárgyát, ezért azt sem tudja szervezetünk felelős mechanizmusa eldönteni, hogy mi a konkrét veszélyhelyzet, mikor és hogyan oldható az fel. Míg a félelem elmúlik, ha a félelem okozója eltűnik, addig a szorongás hosszú ideig, akár évekig roncsolja szervezetünket.

A veszélyhelyzetkor kialakuló félelem fiziológiai hatásai azonosak a stressznél leírtakkal, hiszen a stressz nem más, mint a szervezetnek egy veszélyhelyzetre adott komplex válasza. Ahogyan a veszélyhelyzet megszűnik, a félelem érzése is eltűnik, és a szervezet is visszatér, korábbi, a vészreakciók előtti állapotához.

A szorongás okozta stresszreakciók azonban képtelenek befejeződni, mert a szorongás tárgytalan volta miatt, feloldására, megszűnésére nincs meg az az egyszerű jelzés, hogy "megnyugodhatsz, a veszély elmúlt".

Az egyéni különbségeink skálája viszonylag most is széles. Ugyanaz a dolog, élethelyzet valakiben félelmet, szorongást generál, míg másnál ez el sem éri azt az ingerküszöböt, amelyre az egyén egyáltalán felfigyel. Embertársaink nagy többségében a hasonló dolgok, hasonló érzéseket, és így esetenként hasonló félelmet keltenek. Itt is adottak a szélsőséges helyzetek, amelynek az egyik oldalán azok a szerencsések találhatók, akik kevés félelemmel és szorongással élik életüket, míg a másik oldalon, a szinte mindentől félő, az átlagosnál szorongóbb embertársainkat találjuk.

Szorongási hajlandóságunknak is adott a biológiai, fiziológiai háttere. Az introvertált (befelé forduló, ingerekre érzékenyebb, visszahúzódó) embereknél mért agykérgi alapfeszültség mértéke megkülönböztethető az extrovertált (kifelé forduló, kockázatkereső, harsányabb) embereknél mértnél. A pszichológia is, mint az tudományok általában, előszeretettel kategorizál. A fenti két alaptípus, tehát az introvertált és az extrovertált esetében is megkülönböztethetők a stabil, kiegyensúlyozott, illetve a változékonyabb, instabil alesetek.

Dühöt és agressziót is gyakran vált ki a stresszes helyzet, a frusztrált lelkiállapot. A fizikálisan sarokba szorított kísérleti állathoz hasonlóan, bennünk is düh támad, ha képtelenek vagyunk egy helyzeten úrrá lenni.

Az agresszió iránya, tárgya viszont változatos lehet. Nem feltétlenül a probléma okozójának támadhatunk neki fizikálisan, vagy csak verbálisan, hanem, meglehetősen gyakran, a nálunk gyengébbek lesznek az agresszió áldozatai. Ha valakinek a munkahelyén rossz napja volt, akkor annak nem ritkán az otthoniak isszák meg a levét, jellemzően a gyerekek, vagy a más módon kiszolgáltatott családtagok.

Sok esetben, a folyamatosan fennálló frusztrációs helyzet az önagressziónak az enyhébb tüneteit generálják. A körömrágás, a szájrágás, a sebek elvakarása mind belső feszültségre utaló jelzések.

A súlyos, vagy hosszan elhúzódó stresszhelyzeteket kognitív károsodások kísérhetik. Jelentős mértékben ronthatják a koncentrációs képességet, a logikus gondolkodás károsodhat, problémamegoldó képességünk csökkenhet. Ilyen beszűkült tudatállapotban nem vagyunk képesek a feladatra koncentrálni, figyelmünk szétesik, és olyan izgalmi állapot vesz rajtunk erőt, amely megakadályozza a racionális döntéseinket.

A stressz-helyzetekre adott egyéni reakcióinkat alapvetően határozza meg az, hogy idegrendszerünk, illetve az ez által meghatározott személyiségünk milyen sajátos tulajdonságokkal bír.