A feszültség oldásának kézenfekvő módjait a kultúránk közvetíti. Gyógyszerek, nyugtatók és serkentők, alkohol és könnyűnek nevezett drogok közös jellemzője, hogy nem a problémát oldják meg, hanem hatásukkal elfedik azt, a megoldás illúzióját sugallva. A hatás elmúltával persze ismét szembetaláljuk magunkat a szürke valósággal, és a problémák újult erővel támadnak ránk, kiegészülve a stimulánsok használata miatti rossz érzésekkel. Ráadásul szervezetünk lassan-lassan hozzászokik a különböző anyagokhoz, védekezik azok ellen, és így egyre nagyobb dózisok kellenek a kívánt hatás eléréséhez.

A szerektől való függőség eléréséhez nem kell sok idő, és a különböző függőségektől szenvedő beteg egyre kiszolgáltatottabb lesz, és ahelyett, hogy egy problémáját (a stressz okát) megoldotta volna, egy újabb problémával, a függőséggel és annak járulékos káraival kénytelen szembesülni. Igazi mélyrepülés ez, és a kitörés ebből a folyamatból egyre nehezebb.

Az elhanyagolt, vagy a fentiekben ismertetett módon "kezelt" stressz jellegzetes következménye a depresszió.

A depresszió nem a rosszkedvűség szinonimája, hanem egy jól körülhatárolható kórképpel rendelkező, sok esetben tragikus véggel járó betegség!

Jellemezzük azokat a tüneteket, amelyek huzamosabb ideig - legalább két-három hétig - történő együttes megléte során depresszióra gyanakodhatunk!

Azok a tevékenységeink, amelyek addig kifejezett örömet okoztak, most érdektelenné válnak, és nem is értjük, hogy mi okozott korábban örömet bennük. Érthetetlen, a környezetünkben lezajló történésekkel nem magyarázható okok miatt szomorúnak, lehangoltnak érezzük magunkat.

Lényeges változást észlelünk az étkezési szokásainkban. Vagy étvágytalanná válunk, és jóval kevesebbet eszünk, vagy éppen fordítva, folyamatos kényszert érzünk arra, hogy együnk. Ezek természetesen a súlycsökkenésben/növekedésben is tetten érhetők.

Folyamatos, okokkal nem magyarázható belső feszültséget érzünk, nem találjuk a helyünket, motoros izgalom lesz úrrá rajtunk, vagy éppen fordítva, kórosan lelassulunk. Utóbbi esetben még a járás is a nehezünkre esik, szinte vonszoljuk magunkat.

Lényeges változást észlelünk alvási szokásainkban, rosszabbul alszunk, éjszaka jóval többször felébredünk, mint korábban. Reggel fáradtabban ébredünk, mint ahogyan lefeküdtünk.

Nagyon fontos tünet, hogy önértékelésünk egyre negatívabbá válik. Akár 20-30 év kemény munkája is állhat mögöttünk, gyerekeket neveltünk fel, szakmánkban is sikereket értünk el, mégis úgy érezzük, hogy értéktelenek vagyunk, kudarcot szenvedtünk, és jövőnk még sötétebb, mint a múltunk.

Az előbbi tünetek mellett egyre gyakrabban jelennek meg az önpusztítással kapcsolatos gondolatok.

Lényeges változás áll be munkabírásunkban, koncentráló képességünkben. Nehezebben tudunk összpontosítani, mint korábban.

A szexuális késztetés és aktivitás csökken, sok esetben megszűnik, de szinte minden esetben örömtelenné válik az addig örömet okozó szex.

A depressziós betegnél a fenti tünetek ciklikusan súlyosbodnak, illetve enyhülnek. Az előbbiekben ismertetett tünetegyüttessel jellemezhető depressziót major depressziónak is nevezzük, megkülönböztetve egy másik, kevésbé gyakori formától, a bipoláris, vagy más szóval a mániákus depressziótól.

Ez utóbbit az jellemzi, hogy a beteg búskomor periódusait egy mániákus szakasz váltja fel, amelyet ismét egy magába roskadó depresszív szakasz követ. A mániákus szakaszt a feltűnő felfokozottság, a folyamatos, szinte megállás nélküli beszéd, a jövőre vonatkozó tervek kavargása, a feldobottság, a sok-sok munka és kevés pihenés jellemzi. Fontos, ha az ilyen szélsőséges kedélyváltozásokra a beteg környezete is felfigyel! (Tragikus tény az, hogy míg a magas lázat valamilyen betegség tünetének tartjuk, és megtesszük a szükséges lépéseket, addig a legalább olyan látványos tünetekkel bíró bipoláris depresszióról sokszor tudomást sem veszünk.)

A betegség fenti ismertetése nem képes érzékeltetni azt a szenvedést, amelyet a mélyen depressziós betegek képesek átélni. A depressziós szakaszokban a beteg öngyilkossági késztetése egyre fokozódik és az önagressziónak ez a tragikus formája sok esetben olyan öngyilkossági kísérletben végződik, amelynél esély sincs az életben maradásra.

Ismét felhívjuk a figyelmet arra, hogy a szomorkás, szomorú hangulat nem azonos a depresszióval! Például a gyász folyamata, miközben a személyiség valakinek, vagy valaminek az elvesztését szenvedi meg és dolgozza fel, sok hasonló tünetet produkálhat. Mégsem azonos dologról van szó!

A különbség abban a mozzanatban ragadható meg leginkább, hogy míg a depressziós tünetek markáns jellemzője a beteg önbecsülésének elvesztése, belső tartásának megroppanása, addig a gyász során a világra haragszunk, amely megfosztott minket valamitől, nem pedig önmagunkra.

A depresszió lehetséges biológiai okairól a Tudástárban olvashat fejezeteket.

Témánk, a stressz szempontjából azért érdemel fontos figyelmet a depresszió, mert kimutatható az összefüggés a stressz és a depresszió között. A depressziós esetek túlnyomó többségénél a depresszió kialakulását megelőző időszakban a betegek folyamatos stressz hatása alatt álltak.

Talán sikerült érzékeltetnünk, hogy a kezeletlen depresszió életveszélyes, és a kezelés a témában gyakorlattal bíró, hozzáértő szakember feladata. Stressz Menedzsment rendszerünk a stressz kezelését tűzte ki feladatául, nem is titkolva azt, hogy depresszió megelőzésének ez az egyik legjobb és leghatásosabb formája.

Neurotranszmitterek

Az emberi agy funkcionális felépítése

Ingerületátvitel (Internetekapcsolat szükséges, Angol nyelven)

The Brain, Emotion, Neurotransmitters (Internetekapcsolat szükséges, Angol nyelven)