A velünk történő dolgokat a belső, csak ránk jellemző "optikán" keresztül szemléljük, majd minősítjük. Ez a legfontosabb oka annak, hogy ugyan azokra a dolgokra másképp reagálunk.

Ezek az optikák nem mások, mint egyfajta, - többé-kevésbé a korai éveinkben rögzült - belső elvárások, előzetes helyzetértékelések.

A környezetünkben lezajló történéseket, változásokat gyakorlatilag semlegesnek tekinthetjük. Azt, hogy az adott személy hogyan viszonyul a külvilág egy történéséhez, alapvető módon a múltbéli tapasztalatai határozzák meg. Helyzetértékelését, a helyzethez való viszonyulását kísérő érzelmi reagálását az befolyásolja, hogy korábban pozitív, vagy negatív élményt szerzett egy, a mostanihoz hasonlónak vélt helyzetben.

A fentiek még kifejezettebben jelentkeznek abban, amit "belső várakozásnak", vagy "elvárásnak" nevezhetünk. Ez nem jelent mást, mint hogy egy elkövetkező, jövőbeni helyzethez különböző jellegű pozitív, vagy negatív várakozásokat társítunk, előre befolyásolva saját magunk viszonyulását az elkövetkező helyzethez.

Ha a földre helyezünk egy kéttenyérnyi széles és három méter hosszú deszkapallót, akkor nem okoz nehézséget, hogy átgyalogoljunk rajta. Ha viszont ugyanezt a pallót két méter magasságban helyezzük el, akkor félni kezdünk a leeséstől, mert a múltban esetleg már estünk le, vagy, ha még nem is estünk le, de azt tanultuk meg addigi tapasztalatainkból, hogy akár le is eshetünk. Azaz, veszélyként éljük meg a helyzetet, egyre görcsösebbek leszünk, az egyensúlyozásban alapvető szerepet játszó finom izomkoordinációk sem működnek majd tökéletesen, ezért nagy valószínűséggel valóban le is esünk. Ezzel a negatív tapasztalattal megerősítjük az előző prekoncepciónkat, és a jövőben még erősebb félelmet kelt majd egy hasonló helyzet, még markánsabbak lesznek negatív várakozásaink.

A dolog megfordítva is működik. Pozitív élményekkel a háttérben, az egyébként ismét csak semleges helyzethez pozitív érzelmi töltéssel közelítünk, és valószínűleg pozitívan is fogjuk azt megélni. Az önbeteljesítő jóslatok tehát mind pozitív, mind negatív irányba képesek befolyásolni a történéseket.

Ha ez ilyen egyszerű, teheti fel a kedves olvasó a kérdést, akkor miért nem gondolkozunk mindannyian pozitívan a világ dolgai és saját magunk kapcsolatáról? Miért van az, hogy sokan félelemmel, negatívan, görcsösen közelítünk a dolgokhoz, míg mások irigylésre méltóan lazán és pozitívan?

Nagyon leegyszerűsítve a dolgot azért, mert mire Ön eljut odáig, hogy ezeket a sorokat olvassa, túl van a kisgyerekkori évein, szülei elvárásai, az ő életszemléletük, a kisgyerekkori önnel való interakcióik alapvetően határozzák meg azt, hogy hogyan vélekedik saját magáról, a világról, és e kettő kapcsolatáról.

Az emberi kommunikációnak, és így a szülő-gyerek kommunikációnak is csak elenyésző része a verbális közlés. Két ember egymás felé történő közlései - és még hangsúlyosabban van ez így az anya-gyerek kapcsolatban - számos csatornán keresztül folynak. Mire felnőtté válunk sok-sok kis rejtett vélekedést, késztetést, elvárást építenek fel bennünk szüleink. Szüleink pedig saját szüleiktől kapták meg ugyanezeket, mi pedig gyerekeinknek adjuk át.

Önmagában ez a mechanizmus nem rossz, sőt, úgy tűnik, hogy az emberi faj egyik evolúciós előnye ragadható meg ebben a folyamatban. Nevezetesen az, hogy szülőként nem csak a génjeinket adományozzuk át az utódra, hanem a tanításnak egy önkéntelen válfaját is megvalósítjuk azzal, hogy gyermekeinket, bizonyos határok között "előre programozzuk".

A dolog veszélye abban áll, hogy ez a "program" a negatív várakozások programja is lehet, és sokszor az is! Egy önmagára és/vagy a világra negatívan tekintő személyiség sokkal több problémával kell megküzdjön élete folyamán, mint szerencsésebb társai, akik elfogadják, sőt becsülik önmagukat, és reálisan szemlélik a külvilág történéseit.

Ha az ÉN és a TE (vagy a külvilág) viszonyát vizsgáljuk, akkor elméletileg az alábbi lehetséges eseteket vázolhatjuk fel:

1. VELEM minden rendben és VELED is minden rendben van.
2. VELEM minden rendben, de VELED semmi sincs rendben.
3. VELEM semmi sincs rendben, ellenben VELED minden rendben van.
4. VELEM semmi sincs rendben, de VELED sincs semmi rendben.

A fenti beállítódások egyfajta életszemlélet-vázak, amelyre felépül a sajátosan egyedi, de sok tipikus vonást is hordozó személyiségünk. Az önmagukra negatívan tekintők (utolsó két eset) jóval nagyobb stressz és depresszió kockázatot hordoznak magukban, mint a világra és önmagukra is pozitívan tekintő első, és az önmagát védő, de a társakat akár elnyomni is képes második alapeset hordozói.

A fentiekben ismertetett életszemlélet-vázak alapvetően a korai kisgyermekkorban épülnek fel, mégis van valamennyi játékterünk a valódi változtatásban. Ezekről a lehetőségekről szólnak majd a fejezet gyakorlatai is, és erről szól az egyszerűségében is zseniális, és sokaknak erőt adó mondat , miszerint "Velem sincs minden rendben, veled sincs minden rendben, és ez így is van rendben..." (Jay Haley)

Olvasatunkban ez a mondat arról szól, hogy mindegyikünknek van tennivalója, és az önismeret növelése, az önfejlesztés folyamata életünk végéig tartó legbensőbb tevékenységünk kell legyen. Haragudhatunk szüleinkre, amiért azt adták át nekünk, amit átadtak, de ennek sok eredménye nem lesz. Felnőtt önmagunkért magunk vagyunk felelősek, senkire sem ruházhatjuk át ezt a terhet. Saját gyerekeinknek pedig azzal adjuk a legtöbbet, ha megtanítjuk őket arra, hogy bízzanak magukban, becsüljék és szeressék magukat.

Elgondolkodtató tapasztalati tény az, hogy a mélyszegénységben élők között, a cigányputrik környékén is, akár analfabéta szülők mellett is felnövekednek mentálisan egészséges, magabiztos emberpalánták, míg az anyagilag minden jóval ellátott, többdiplomás szülők is képesek megnyomorított, életük végéig önmagukkal kínlódó gyerekeket útnak indítani. Az okos és őszinte szeretni tudás, amely az anyatej mellett a legfontosabb gyermektáplálék forrása, nem pénz vagy iskolai végzettség függvénye.

GYAKORLATOK
K1. Negatív monológok átalakítása
K2. Negatív utasítások semlegesítése
K3. Önszuggesztió